Miles & Meals vendégposztja
Időutazáson voltam: egy városi séta alatt az előző századforduló pezsgő pesti életébe csöppentem. Oda, ahol a kávéház volt az otthon.
Nem a második…
New York kávéház belső fotója (New York-palota). A felvétel 1890 után készült.
A kép forrása: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
Millenniumi évek - 590 regisztrált kávéház
A Talpig feketében sétán Saly Noémi irodalomtörténész kalauzolásával repültünk vissza gondolatban a Millenniumi évekbe, amikor mintegy 590 regisztrált kávéháza volt Budapestnek; szinte minden sarkon állt egy.
És „nem kávézni jártak ezekbe, hanem élni”.
Kosztolányi Dezső Budapestet „kávévárosnak” nevezte, és részletesen leírta, hogy zajlott az élet a kávéházakban. A séta során ezek közül kerestünk fel néhányat – illetve a legtöbb esetben a hűlt helyüket –, hogy egy-egy városi legendát felelevenítve bepillantást nyerjünk az akkori életbe.
Kosztolányi Dezső - Kép forrása: "Octavian Goga" Cluj County Library
A kiegyezést, illetve Pest és Buda egyesítését (1873) követően a főváros lakosainak száma megugrott, a városban ingatlanhiány volt. Lakást csak a középosztálybéli családok tudtak bérelni, sokan csak egy szobát vagy ágybérletet engedhettek meg maguknak. A fűtés költséges és körülményes volt, a világítást még csak petróleumlámpával vagy gyertyával tudtak biztosítani, a szobák hidegek, dohosak, büdösek voltak, nem ritkán bogarakkal fertőzöttek.
Ehhez képest egy kávé áráért fűtött, világos, szépen berendezett kávéházakban tölthették a pestiek a napjaikat, ahol a baráti beszélgetéseken kívül a világ dolgairól is tájékozódhattak.
A New York Kávéházba akkoriban 400 lap járt!
A kávéház szórakozási lehetőséget is nyújtott; előírás szerint két biliárdasztallal kellett rendelkeznie, különben nem hívhatta magát kávéháznak, csak kávémérésnek.
Kártya és sakk is volt, Karinthy Frigyes például sakkozni járt a Hadikba.
A pesti kávéházak zöme „szakosodott”: külön törzshelyük volt a politikusoknak, a gyémántkereskedőknek vagy éppen a fiákereseknek.
Vezetőnk olyan lelkesen mesélt a Pestet akkortájt belengő kávé-, pálinka- és lócitrom-illatról, hogy szinte sajnáltuk, hogy ma már csak a benzingőzt szívjuk. A Csarnok kávéházat magunk elé képzelve szinte láttuk, ahogy a bőrkötényes halárusok és a tojáskereskedők tanácskoznak az árakról.
A kedvenc sztorim a Kálvin téren valaha álló Két Pisztoly nevű fogadóról szólt: annyira veszedelmes hely volt, hogy ennél kevesebb fegyverrel nem volt érdemes betérni. Az ablakain pedig rácsok voltak, nehogy a vendég hajnalban a számla rendezése nélkül meglógjon.
Itt állt a Két Oroszlán fogadó is, melynek udvarán áll ma a Danubius kút eredeti Száva szobra. (Az újrafaragott kút az Erzsébet téren, a Design Terminál mögött található.) A hely amúgy a pesti lóversenyre érkező arisztokraták törzshelye volt, mert itt a lovaikat is kiválóan ellátták. A kávéház pedig vonzotta a fogadásokra kíváncsi közönséget és a zsokékat is.
Európa legnagyobb kávéháza az Abbázia volt, mely az Oktogonon állt. Elit vendégkörrel dicsekedhetett: neves ügyvédek és politikusok jártak oda, de Vázsonyi Vilmos (1868-1926), igazságügy-miniszter is ott ücsörgött, és simán oda lehetett menni az asztalához beszélgetni.
Vázsonyi Vilmos (1868-1926)
Tudóskávéház is volt sétánk útvonalán, kettő is: a Centrál és a Múzeum Kávéház.
A Múzeum Kávéház a legrégebbi pesti kávéház, amely a saját helyén és nevén megmaradt. 1874-ben jegyezték be a címtárba. Muzeológusok, egyetemi tanárok és mérnökök jártak ide. A falakat még az eredeti Fischer majolikacsempe díszíti.
A Csendes elődje, a Fiume modern irodalmi kávéház volt, a levert szabadságharc után az első éjjel-nappal nyitva tartó! Az Est egyik szerkesztője ide tért be 1914 egy nyári estéjén, és egy pincérfiú azzal fogadta, hogy Szarajevóban megölték a trónörököst és feleségét. (Pest legjobban értesült emberei akkoriban a kávéházi pincérek voltak.) A hírt a hivatalos sajtóiroda kacsának nyilvánította, de a szerkesztő azonnal behívta a nyomdába az újságírókat, a szedőket és a nyomdászokat – volt, akit focimeccsről ugrasztottak ki – és készítettek egy különkiadást. Csak estefelé erősítették meg a tragédia hírét, de öt perccel később az utcán már kapható volt a sebtében összerakott lapszám a szomorú szenzációval.
A séta a Centrálban ért véget, ahol egy meleg kávé és egy süti mellett magunkhoz térhettünk abból az álomból, amibe az „utazás” alatt csöppentünk.
A Talpig feketében sétát a legjobb szívvel tudom ajánlani, a posztban leírt történetek és bemutatott kávéházak csupán töredékei annak, amiről a séta során hallhatunk.
A Hosszúlépés. Járunk? csapata legközelebb május 22-én ismétli meg ezt a túrát.
Siessetek, mert hamar betelik!
Szép Napot!